"Helytörténetünk élő tanúi."
Takács Istvánné Arany Mária
Nehéz elkezdeni és a megfelelő szavakat használni, amikor egy olyan személyről szeretnék képet adni, aki roppant nehéz körülmények között élt át 97 évet. A beszélgetésünk alkalmával többször is éreztem, hogy milyen összetett és bonyolult volt az élete. Megpróbáltam keresni a gondolatot, amely talán megközelítené az ő életét. Így leltem rá a következő okfejtésre. "Az élet nehéz. Nagy igazság ez, a legnagyobb igazságok egyike. Még pedig azért, mert ha valóban beláttuk, akkor már felül is emelkedtünk rajta. Amikor valóban értjük – felfogjuk és elfogadjuk – hogy az élet nehéz, megszűnik nehéznek lenni." (M. Scott Peck: A járatlan út) Ahogyan ő mondta "mindig tudtam mosolyogni, ezután már éreztem,hogy könnyebb minden nehézséget elviselni." A beszélgetésünk során is több alkalommal megszakadt a szó, pár pillanatig eltakarta az arcát, néhány könnycsepp jelent meg a szemében, de folytatta újra, kedvesen mosolyogva élete történetét.
Nagyon nehéz körülmények között éltünk. Még kicsi voltam, mikor apám kivitt a tanyára Csipes Mihály nagyapámhoz, akik a Kuczori csárdában laktak. Ez a csárda Csipes Mihály tulajdona volt, amelyet a leánya örökölt, majd Arany Lajos üzemeltette. 1944-ben nagy csata volt a kuncsorbai út mellett, és egy bombatalálat pusztította el a csárdát, csak az istálló maradt meg.
Az iskola befejezése után a családi gazdaságban segédkeztem János és Mihály testvéremmel. Édesanyám 1943-ban hirtelen meghalt. Teljesen egyedül maradtam, mert a férfiak mind katonák voltak. Ekkor gondoltam, hogy megélhetésem akkor lesz biztos, ha cselédlánynak megyek. Hirdetés útján elmentem Szolnokra. Első helyem Kramer Dezső gyermekorvosnál volt, de nagyon nehezen boldogultam, csak 6 hétig voltam náluk. Tovább mentem és mindig jómódú családoknál szolgáltam. A gyerekekre kellett vigyáznom és főzni, takarítani. A cselédkönyvembe mindig dicsérő bejegyzéseket kaptam.
Donáth fogorvosnál 1944 nyarán Szolnokról menekítették a hivatalnokokat, és Budapestre szállítottak bennünket, mert az úrnőm azt mondta, menjek velük. Ekkor tudtam meg, hogy a zsidókkal együtt kellett mennem, mert a családot sárga csillaggal jelölték meg. Budapesten a Nádor utca 8. szám alatt volt gettó gyűjtőhely, ahol három hónapot töltöttem. Egyik este egy nyilas katona szólt, hogy éjszaka bújjunk el vagy szökjünk, mert másnap elszállítanak mindenkit. Sikerült, többen is elszöktünk. Egy teherautó vitt el bennünket Karcagra, mert azt mondták, hogy ott adnak valamilyen igazolást. Száz pengő és egy alma volt az összes vagyonom. Karcagon adtak is egy iratot és azt mondták, hogy Németországba szállítanak bennünket. Jánoshidán álltunk meg először, éjszaka leszálltunk az autóról és elszaladtunk mindenfelé. Ezután vonatra ültünk s mentünk vissza Pestre, mindenki menekült az oroszok elől.
"Édesapám Arany Lajos (1879-1922), a háborúban 1914. augusztus 14-től vett részt, a 29. népfelkelő gyalogezredbe vonult be, azzal ment Szerbiába. Utána 1915-ben az olasz frontra került, a Doberdón meg is sebesült. Utána, hogy felépült, az oroszok ellen harcoltak, ott esett fogságba 1916. július 16-án. Édesanyám Csipes Mária (1880-1943). Heten voltunk testvérek: Gizella (1903-1977), Lajos (1905-1980 – felesége: Sipos Teréz), Péter (1908-1984 – Ladányi Erzsébet), Mihály (1910-1996 – Pálus Erzsébet), János (1913-1982 – Szabó Klára), Emília (1917-1931). Én voltam a legfiatalabb, 1919. március 21-én születtem itt Mezőtúron. Mihály bátyám feleségének a családja szarvasi származású és a húszas években kerültek a csugari területre bérgazdálkodónak.
Mi, sok apró gyerekek egy istállóban laktunk, ahol mindig jó meleg volt. Csipes nagyapa egy kemencét épített az istállóban, amelyet kívülről fűtöttek, ott sütötték a kenyeret. 9 éves voltam, amikor anyám elvitt a Tassy iskolába, ahol elvégeztem a négy elemit. A tanítóim Somogyi Erzsébet – ő Erdélyből származott – és Váradi József, aki Váradi Mária doktornő édesapja volt. Ezután még három ismétlő osztályt végeztem és 15 évesen befejeztem a tanulást.
Innen gyalog elmentem Dömsödre, ott lakott az unokahúgom, Arany Gizella, akinek a férje, Faragó József katona volt. Amíg ott voltam, a férje előkerült úgy, hogy átúszta a Dunát. Bújtatni kellett és nagyon féltünk. Ekkor úgy éreztem, hogy nekem nagyon haza kell menni, így másnap elindultam gyalog Mezőtúrra 1945. január 6-án. Mindenféle utakon mentünk és sokan voltunk, mindenki menekült. Amikor Szolnokra érkeztem, már nem bírtam tovább menni, nagyon elfáradtam és a cipőm is szétkopott. Kimentem a vasútállomásra, onnét másnap indult vonat, így az éjszakát a fedetlen állomáson töltöttem.
Amikor megérkeztem Mezőtúrra, első utam az alsórészi temetőbe vezetett, a bátyám ott volt csősz és ott laktak. A felesége nem tudott befogadni, a férje katona volt és nehezen éltek. Megtudtam, hogy az anyai örökségből, már nincs meg semmi, mert az oroszok mindent elvittek. Ezután kimentem a tanyára a nővéremhez a Kovács Mihály-féle tanyába, de nem fogadtak. Ezután Péter bátyámhoz mentem, akinek négy gyermeke volt, és ők be is fogadtak. Ekkor került elő János testvérem, aki katonaként bujdosott az oroszok elől nagyon nehéz körülmények között. Innen egy éjszaka elszöktem a csárda melletti tanyába, ott mondták, hogy a szomszédos tanya üres, ott ellehetek. Ott aludtam szalmán. Tavasszal mentem mindenfelé, hogy munkát kapjak, ennivalóért. Amikor az aratás ideje volt, elszegődtem marokszedőnek és én bírtam a legjobban. Az egyik gazdánál kapáltam, amikor megismertem Takács Istvánt (1904-1981), és 1947. december 20-án volt az esküvő a városházán. Egy gyermekünk van, Takács Éva, aki 1950. március 27-én született.
A tanyán laktunk 1950-ig, ezután mentünk az Új élet Tsz-be, amely előtte Rákóczi Tsz. volt és Szabics Imre volt az elnök a Túlakörösön. A konyhán dolgoztam, mindent megcsináltam, amit kellett. 1963-ban vettük a Csalogány úti házat, melyet 1968-ban lebontottunk és újat építettünk, azóta is itt élek. A férjem a téeszben dolgozott gyalogmunkásként. A téeszben jó sorom volt a konyhán. Amikor 1956-ban kitört a forradalom, egy éjszaka jött egyteherautó fegyveres emberekkel, akik azt kérték, hogy adjunk élelmet a forradalmároknak, amit Pestre szállítanak. Elvittek két marhát és négy disznót. Akkor Bán István volt a brigádvezető. A forradalom leverése után egy öttagú bizottság jött ki és őt letartóztatták, mert pártolta a forradalmárokat. Ott helyben volt a tárgyalás, amelyen öt fegyveres ember volt. Helyben lelövik vagy elszállítják Pestre bíróságra. Több embert is meghallgattak, és engem is behívattak. Ott olyan védőbeszédet mondtam, hogy végül szabadon engedték. A párttitkár, Pályi Sándor is jelen volt.
1963-tól a vasútnál dolgoztam az Utasellátóban, a konyhán három évig, de nagyon kevés volt a fizetésem. Ezután takarítónő lettem az állomáson, és innen mentem nyugdíjba 1977-ben.
Édesanyámtól nem maradt rám semmi, csak egy dísztörülköző, amelyet a nagymamám, Deák Eszter készített, Mezőtúron termesztett kenderből készült és itt is dolgozták fel. Ebből szőtte a nagymamám, ez volt édesanyám stafírungja: hat darab törülköző, hat darab törlőruha, hat darab terítő, négy darab nagy abrosz, négy darab ágyhuzat. (Deák Eszter és Csipes Mihály házassága 1876-ban volt. A Deák családban volt szűcs és takácsmester is, akik megrendelésre készítették a kenderszövetből a termékeket. – Sz. A.) A Deák családnak volt egy feldolgozóüzeme a mai vasúti híd mellett. A családi ház a Pokol kút mellett volt." (Ez a kút a mai Csokonai út és Bajcsy- Zsilinszky útkereszteződése mellett lévő közterületen volt, büdös, kénes vizéről kapta a nevét – Sz. A.)
Többszöri beszélgetésünk alkalmával mindig éreztem a belőle áradó életerőt. Ha néhány év múlva elolvassa valaki ezt az írást, akkor talán kiérzi azt a lelkierőt a mosolyából, amely egész életében átsegítette minden nehézségen. Legyen mindnyájunk számára útravaló az ő erős hite és mosolya!