"Helytörténetünk tanúi."

Csordás Istvánné Mikola Zsuzsanna

Az elhallgatás útját nem tartom járhatónak. Végül is a hallgatást nem lehet szavakkal megfogalmazni, de az általa hagyott űrt ki lehet tölteni, ha törekszünk rá. Így történt ez most Csordás Istvánné Zsuzsika nénivel, aki az időt kizárta életéből: számára az idő kegyelem, ajándék és lehetőség.Gyökerek nélkül nincsen fa. Mi vagyunk a törzse, amelyen keresztül tápláljuk a jövőt.

Jó példa erre Zsuzsika néni története.

Édesapám, Mikola Ferenc Túrkevén született 1893-ban, de Mezőtúron telepedett le, itt alapított családot. Édesanyám Dudits Zsuzsanna 1894- ben született Szarvason, az ő családja Erdélyből jött át. Édesanyám mégkicsi volt, amikor átköltöztek Mezőtúrra. A szüleim 1914 júniusában esküdtek, azelőtt, hogy apám bevonult. Ő az orosz fronton esett fogságba 1915-ben, Szibériába vitték, és csak 1918 novemberében jött haza. Előbb Kevibe ment, édesanyám meg itt várta,elkerülték egymást. Édesapám nem nagyon mesélt a fogságról, csak azt mondta, hogy sokat szenvedett ott. Úgy jött haza, hogytizenvalahány helyen folyt a lába, megfagyott mind a kettő. Mi öten voltunk testvérek, de csak hárman maradtunk, ketten egész kicsi korukban haltak meg. Mindnyájan azután születtünk, hogy édesapám hazajött a fogságból: Ferenc 1919-ben, András 1921-ben, én 1922. július 1-én, András öcsém 1925-ben, Teréz pedig 1936-ban. Közülük András bátyám és Teréz húgom halt meg nagyon korán. Sok jószágunk volt, disznó, tehén, édesanyám libát is tömött. Édesapám hamar meghalt, 1937-ben, anyám egyedül nevelt hármunkat, közben a jószág, a háztartás is az ő gondja volt. Nem tudott taníttatni minket, csak András öcsém lett iparos, kőműves. Ő annak idején egy gazda teheneit őrizte a túrkevei vasút mellett, de elszökött, világgá akart menni. A Fegyverneki úton látta meg Fórizs Miklós, aki Harkányinál volt tehenész, annak mondta, hogy ő nem lesz egy parasztnak sem a bérese, ott hagyta a kipányvázott tehenet is. A gazda jött hozzánk, kérdezte, hogy nincs-e itt a gyerek, mert egész éjszaka keresték, de nincs meg. Az öcsém Miklóssal bement a majorba, aztán másnap anyám nővérének a férjével jött haza, aki tejeskocsis volt (házakhoz hordott ki tejet – Sz. A.). Akkor édesanyám megkérdezte Veres Balázs kőművest, hogy vállalja el a gyereket, hogy kőműves inas lehessen.

Én varrónő szerettem volna lenni, de anyámnak nem volt pénze a taníttatásra. A bátyám béres volt Törő András gépésznél, nagyon szeretett ott lenni, mer ott úgy kezelték a béreseket, mintha a saját gyerekük lett volna. Nagyon jógyerekkorunk volt, nem veszekedtünk, csak ahogy a testvérek szoktak, sokat segítettünk anyánknak, én megtanultamlibatömni is, meg amikor udvarlók jöttek, még azokat is befogtuk tömni. Mert csak úgy mehettünk el moziba.

Hat osztályt jártam és három ismétlőt2 a Kossuth úti iskolában. Nagyon jó tanítóim voltak, először Fodor Zsigmond3és a felesége tanított. Utána Szatmáry Gáborné Fekete Róza. Ő két évig tanított, másodikban, harmadikban. Negyedikben, ötödikben és hatodikban meg Szakács János. Ő nagyon jó tanító úr volt, úgy szeretett bennünket, pláne engem, mert mindig azt énekeltem neki, hogy "Odavan a virágos nyár, minden levél sárga". Fel kellett menni akatedrára és mindig ezt kellett neki énekelni. A bátyámat meg az öcsémet is tanította három évig, mi mind ugyanabbaaz iskolába jártunk. Az énekórákat Kosnár Lajos kántortanító tartotta, és minden órán el kellett énekelni a "Visszavesszük Kárpátinkat a régi határig…" kezdetű dalt. Aztán az ismétlőiskolába jártunk ki – az ott volt, ahol ma a szeretetotthon van, a Szolnoki úton – , megismertük a jószágokat, megtanultunk kapálni. Utána felépült a Szabadság téren a gazdasági iskola, a Zsindelyes mellett, ott volt konyha, ott tanultunk főzni, kézimunkázni, megtanultunk minden házimunkát. Ez három évig tartott, nagyon szerettünk odajárni.

Mindig jó tanuló voltam, jeles, szerettem volna szakmát tanulni. Varrónő szerettem volna lenni, mert nagyon szerettem varrni, kézimunkázni, de aztán nem tanultam, nem volt rá pénz, hanem elmentem cselédnek. Amikor építették apostapalotát (1938 – Sz. A.) a postafőnökéknél, Sipos Ferencéknél én voltam az első szobalány. Nem aludtam ott, pedig volt cselédszoba, hanem mindig hazajártam. Volt fürdőszoba is, de még olyan régi, hogy nem csapból folyt a víz,hanem a pincében kellett pumpálni a tartályba vizet, és úgy melegítették.

Mindig reggel hét órára mentem Siposékhoz, utána mikor elvégeztem délután, mentem haza. A családom itt lakott ebben a házban mindig, régen Major út volt, utána Somogyi Béla út, most meg Köztársaság út. Ezt a házat édesapámék építették 1925-ben, előtte örökbe fogadtak (eltartási szerződést kötöttek – Sz. A.) egy idős bácsit, Füleki Istvánnak hívták, annak a kis rossz háza helyébe építettek. Még megvan a szerződés is. A Nemzeti Banktól vettek felkölcsönt, az a bank akkor ott volt az Úri Kaszinó mellett. A kezesük Szőke Zsigmond, a fakereskedő lett . Azt mondta: "Mikola bácsi, nekem megér az a kis ház annyit, hogy kezes legyek, úgyis tudom, hogy rendes emberek és kifizetik."

Az uram itt már udvarolt, de már korábban ismertem, mert a bátyámnak a komája volt, itt laktak a szomszéd utcában, a Fuvaros utca volt az, most Áchim út. Az urammal 1941 végén váltottunk jegyet, és 1943. november 6-án esküdtünk, ő 1918. február 4-én született Mezőtúron. A háború előtt 1936 és 1938 között vándor kubikosként isdolgozott a bátyjával, Gáborral. Ott dolgoztak, ahol volt éppen munka.

1939. októberben hívták be először katonának Orosházára, 2 évig volt oda. Másodjára 1942. április 30-tól 1943. július 20-ig volt katona. Harmadjára 1944. május 20-án kellett mennie, a tábori tüzérekhez került a frontra, még csak fél éve voltunk házasok. Nem akarta, hogy kikísérjem az állomásra, azt mondta, az neki jobban fájna. Sokáig nem tudtam róla semmit, nem írt levelet sem.

Az uram nem akart elmenni Magyarországról, azt mondta, ha meg kell halni, akkor itt haljon meg, ő nem megy el Berlinig. Megszökött, és egy ideig Csepelen bújtatták őket, mert nem egyedül volt, több katonaszökevény is bujkált ott. Adtak nekik enni, inni, meg civil ruhát is, a padláson rejtőztek. De valaki feljelentette őket, elfogták és elvitték őket Budapestre az Andrássy út 60- ba kihallgatni. Az uramat ott úgy megverték,hogy orrán- száján jött a vér. Elvettek tőle mindent, leveleket, fényképet, semmije nem maradt, amiről emlékezhetett volna az otthoniakra. Utána tárgyalásra vitték és halálra ítélték, mert szökött katona volt. Siralomházba került, és csak azért nem végezték ki, mert közben Szálasi amnesztiát adott nekik, de nem engedte haza őket, hanem küldte az oroszok ellen. Úgy voltak a lövészárokba,hogy egy magyar, egy német. Aztán mikor már ott volt a front Budapestnél, elvágták az összes telefonzsinórt, hogy semmit ne halljanak. Egyszer csak hallották, hogy az oroszok odaértek,mondták, hogy "Davaj! Davaj!", és akkor már tudták az uramék, hogy fogságba fognak kerülni. Budapesten esett fogságba 1944. december 24-én, de agyűjtőtábor Szegeden volt, odavitték. Ezt én onnan tudtam meg, hogy az uram egy papírt dobott ki a vonatból, valaki megtalálta, és elhozta nekem. Abból tudtam meg,hogy Szegeden van. Takács Sándornéval és a sógorommal, Gáborral, aki már előtte is rendőr volt itt Mezőtúron, elmentünk Szegedre megkeresni. A szomszédasszonyom félcigány volt, Molnár Pali bácsi felesége, vetett nekem kártyát rendes kártyából, és azt vetette, hogy út áll előttem, és egy barna férfivel fogok találkozni. Mondom, honnanjönne egy barna legény vagy ember hozzám? Aztán utána tényleg megkaptam azt a levelet, hogy hol van. De azt is megjósolta, hogy nem fogok vele találkozni.

Hát akkor elmentünk Szegedre, de nagyon rosszak voltak a körülmények. Marhavagonban mentünk, a Tisza hídja vízben állt, erről is volt egy vonat, arról is, arra ültünk fel, azzal mentünk tovább. Rókusnál szálltunk le, ott is szálltunkmeg. Utána mentünk mindenfele, kerestük, mert iskolákban voltak a foglyok elhelyezve, de mind olyan sápadt, beteg volt. Az én uram is volt vérhasban, tífuszban, mondta is Gábor, hogy nehogy az

öcsém ezek között legyen, mert akkor vége, ezek úgy néztek ki, mint a halottak, ez egy se fog megmaradni. Nem is tudtunk sehova se jutni, mert a Csillagbörtönben is voltak ilyen foglyok, mindenütt. Akkor éjszaka ott aludtunk egy szállodába vagy mi volt az. Másnap megint megpróbáltuk. Ott a Rókus mellett volt egy temető, oda be se mertünk menni. Hazajöttünk úgy, hogy nem is találkoztunk vele. Utána megint csak elmentünk, akkor már Ferenc jött velünk, a bátyja, ugyanígy mentünk, de akkor már areptéren voltak. Rengeteg fogoly. Akkor úgy találkoztunk az urammal, hogy szólni kellett az őrnek, aki a kapuban állt, hogyszeretnék találkozni vele.

De egy kilométerre, most is emlékszem, egy kilométerre a szántóföldön voltam én, ő meg odabenn a drótkerítés mögött. Mondta,hogy "menjél, anyukám, haza, majd megyünk nemsoká". Hát, haza is mentünk, előttebeadtunk a csomagot, amit vittünk, meleg zoknit, ételt. Hogy odaadták-e neki, azt nemtudtuk meg soha. Szegény uram azt hitte, hogy hazajönnek, de pünkösdkor bevagonírozták őket, az összes foglyot, és kivitték a Szovjetunióba. Ő Groznijban volt, ott nagyon sok olaj van, az Oroszországnak egy nagyon gazdag része. Ott volt hadifogoly, utakat építettek meg sok minden mást is csináltattak velük. Gyárakban dolgoztak, és pálinkafőzdében is. Ott az egyik magyar fogoly azt találta ki, hogy egy görbebotot csinált, kifúrta a közepét, és megtöltötte pálinkával. Azt vitte a többi fogolynak, akik betegek voltak vagy nem a pálinkafőzdében dolgoztak. Amikor az őrök észrevették, azt mondták, hogy az oroszok is rafináltak, de a magyarok túltettek rajtuk, hogy ilyet tudtak csinálni. Nem büntették meg, csak jótmosolyogtak rajta.

Ételt nagyon keveset kaptak az uramék, de dolgozni akkor is muszáj volt. Ott volt az urammal Takács Sanyi is, az mindig sót tett a feketekávéjába, és attól belázasodott. Mondta neki az uram, hogy "Sanyi, ne csinálj ilyet, neked haza kell menned, neked családod van, nekem nem tudom, van-e, de ha én nem is megyek haza, neked haza kell menned." Nem fogadott neki szót, egy évvel korábban haza is jött. (Takács Sándor 1946. áprilisban polgármester-helyettes, 1960-1962 között tanácselnök volt – Sz. A.) Az uramat utána földekre küldték csősznek. Volt olyan földjük az oroszoknak, amiben zöldségeket, dinnyét termeltek, ott lett az uram csősz. Vittek neki minden héten főznivalót, csajkába főzte meg, és így evett. Mondta, hogyegyszer annyira elfogta a honvágy, felnézett az égre, hogy merre lehet Magyarország, és olyan rosszul lett, azt hitte, hogy ott hal meg a honvágytól. Mikor kimentekhozzá, mondta nekik, hogy váltsák le, mert ő itt fog megbolondulni. Akkor aztán leváltották. Utána is megtalálta a módját a dolgoknak, mindig segített a szakácsoknak, főzésnél vagy tűzrevalót vitt, ezért többet tudott enni. A cigarettáról a fogságban sem tudott leszokni, újságpapírba csavart dohányt szívott. 

Három év után kaptam tőle először levelet. Akkor lefényképeztettem magam, nejlonba tettem és varrógéppel varrtam be. Kétszer is elküldtem a fényképet, mert az elsőt nem kapta meg, biztos megtetszett valakinek. A másodikatmegkapta, azt utána haza is hozta. A válaszlevélben írta, hogy megkapta, és azt is, hogy onnantól kezdve minden estevelem beszélget. Összesen négy évig volt fogoly, 1944 karácsonyán került fogságba és 1948 karácsonykor jött haza.

A háború alatt a Fuvaros utcában laktunk, ide az esküvő után költöztünk, az belső ház volt, és bombatalálat érte 1944. szeptember 1-én. Én nem voltam éppen otthon, kivezényeltek a géphez félrészesnek, annak köszönhettem, hogy nem haltam meg. Mindig nagyon féltem, mikor a szirénák szóltak, ha meghallottam, már szaladtam be a házba, bújtam be az ágy alá. A Fuvaros utcában mezsgyeszomszédok voltunk a sógornőmmel, Tóth Sándorné CsordásEszterrel, ők a három gyerekkel ott laktak, az ura is kint dolgozott a gépnél, a Kukó Tóth Sanyi. Ezek a Kukó Tóthok ott a vasúton túl laktak. Na, a sógornőm kiment a piacra túróért – ahol most piac van, ott mázsaház volt – , hogytúrós tésztát főzzön a gyerekeknek. De már nem tudta megfőzni, mert megszólalt a sziréna, szaladt haza, mindbebújtak az asztal alá, és ott találták meg őket megfulladva. Telitalálat érte a házukat, mert a vasutat akarták bombázni,de félre is esett, az ő házukra is. Akkora bombatölcsér maradt utána, az volt a legnagyobb tölcsér Mezőtúron. A sógornőm férje zsákos volt, ott dolgozott kint, ahol én. Mikor hazajött szegény, leült a bombatölcsér szélére, és mondta a repülőknek, hogy "még egyet dobjatok, hogy én is haljak meg". Szegénynek az egyik kislánya, Erzsike nyolcéves volt, Margitka, a másik kislány kétéves, a kisfia, Sanyika meg nyolc hónapos. Az anyjuk, Esztike meg harminchárom. A nagyobbik kislánynak volt még egy idősebb testvére is, ezek a sógornőm urának az első feleségétől születtek, de az a gyerek a nagymamánál volt éppen, mert ha az is ott lett volna a bombázáskor, akkor ő is meghalt volna.

A mi házunk, ugye, belső ház volt, a légnyomás miatt ott is szétnyíltak a falak, az ajtók, ablakok tönkrementek, kicsapta őket a légnyomás. Én közben kint voltam a gépnél, a Szolnoki út mellett volt a föld, éppen csépeltünk, de ott is le kellett állítani a munkát, mert a repülők odajöttek és géppuskáztak ránk, hogy ne tudjunk termelni. Egy szénaboglyába bújtam el, egy kutya is volt ott, az is úgy félt, mint én. Éjszaka Sztálin-gyertyákat égettek, olyan fényt adtak, mintha nappal lett volna. Különben mi úgy átvészeltük az oroszok bejövetelét, hogy nem történt semmi bajunk, mert ahol mi laktunk, a felső házban, onnan irányították a frontot. A főparancsnokság egyébként a Mezei- házban volt, de nálunk ismagas rangú tisztek voltak, mindent kipakoltak, csak asztalt meg széket hagytak bent. Akkor a Kígyó utca 24. alatt laktunk, az ma Kiss János út. Itt laktunk 1944. november 1-től 1962 novemberéig. Minket nem bántottak, mert nekünk is volt egy külön kapu, ahol jártunk az alsóépületbe, meg nekik is. Volt ezeknek a tiszteknek pucerjuk (tisztiszolga – Sz. A.), azok sokszor lejöttek hozzánk, kártyáztunk, főztünk nekik. Hoztak egy hordó bort is, abból forraltunk nekik bort, főztünk teát is. Egyszer üzent a kapitány, hogy menjünk fel táncolni hozzájuk, de a pucer azt mondta neki, hogy nem, majd hoznak máshonnan nőket. Hozattak is nekik, minket nem bántottak. Nagyon rendesek voltak velünk.

Sokáig maradtak nálunk az oroszok, egészen addig, míg a front el nem ért Budapestig. Hoztak a tanyáról kacsát, libát, pulykát, tyúkot, mindent, feltették a padlásra. Mikor meg elmentek, eladták, Ilonka, a sógornőm is vettbelőle, Gáborék is, én is egy libát, de én bezártam a kamrába. Ők viszont a góréba tették, de a szomszédban meg oroszok voltak, akik nem mentek el, azok kifűrészelték a deszkát, és az éjszaka ellopták a jószágot. A sógornőm beakarta jelenti a parancsnokságon, de Gábor mondta neki, hogy "be ne jelentsd, mert elpusztítanak minket". Én amagam libáját megtömtem, egykilós mája lett.

Volt olyan is, hogy bejött két részeg orosz a házba. Mi Ilonkával a szobában voltunk, Gábor a konyhában. Kérték tőle, hogy engedje be őket hozzánk, de Gábor nem engedte, azt mondta, hogy mindkettőnknek az ura itt dolgozik a vasútnál. Ezt mondta nekik, nem azt, hogy Ilonkának meghalt a férje, az enyém meg itthon sincs. Még kétszer visszajöttek, de egyszer se engedte be őket hozzánk, pedig a puskát is ráfogták.

Mezőtúr kétszer cserélt gazdát, mert a németek visszajöttek, addig mi a pincében töltöttük az időt. Még előtte egyszer román katonák jöttek, bedobtak a konyhába két pár tyúkot, mondták, hogy pucoljuk és főzzünk meg, de mire megfőtt, el kellett nekik menni, úgyhogy levittük magunkkal a pincébe, és mi ettük meg.

1948 karácsonyig, míg az uram haza nem jött, egyedül voltam, mindig dolgoztam. A nagylányiskolába jártam mosni, két-háromszáz törlőruhát, abroszokat kellett mindig mosni. Disznóvágásra is jártam, Czebe József, a hentes három hízót vágott le az iskolának, és azokat én dolgoztam fel mint böllérasszony. Tanítottam a lányoknak, hogy kell szétszedni a disznót, mindent elmondtam nekik, ahogy én tudtam. Százliteres üstben sütöttem a zsírt, amire Czebebácsi azt mondta, hogy férfiembernek is díszére válna ez a munka. Akkor huszonhárom éves voltam. Aztán mostam még az igazgatóéknak, tanároknak, közben jártam kapálni is, Bagdán Gyula bácsinál (Bagdán Gyula hentes és mészáros volt a Vasút utcában – Sz. A.) harmados voltam, meszeltem, minden munkát elvégeztem, abból éltem, mert hadisegélyt én nem kaptam. Minden évben egy százkilós malacot levágtam, mikor az uram hazajött, akkor is volt egy az ólban.

Amikor az uram hazajött, az akkora öröm volt, hogy egy doboz gyufát gyújtottam meg, mire egy szál meggyulladt. Az uram különben először a testvéréhez ment, itt laktak a Bástya utcában, Fekete Józsi bácsiék.Odament először, és kérdezte a nővérét, hogy "mondd meg, kedves testvérem, hazamehetek-e a feleségemhez?", és azt mondta neki, hogy "nyugodtan mehetsz, kedves öcsém, mert nagyon vár." Én annyit imádkoztam, hogy a jóisten megsegítse. Mondta, hogy egyszer a légnyomás betemette földdel, csak a keze látszott ki, a bajtársai szedték le róla a földet. Mikor márnagyon beteg volt szegény, mondta is, hogy minek szedték le, hagyták volna, hogy meghaljon alatta.

Amikor a fogságból hazajött, már akkor beteg volt. 1949 márciusában műtötte Jelinek doktor úr. Basedow-ja volt, a nyakát vágta fel az orvos, és egy lúdtojás nagyságú daganatot vett ki, olyan volt, mint mikor a krumpli ki van csírázva. Az uram gégéje már lapos volt tőle, mert ráfonódott. A műtét alatt állandóan beszélni kellett, hogy el ne vágják a hangszálait, elmondatták vele sokszor, hogy hol volt katona, hol volt fogságban. Jelinek doktor úr azt mondta, ő még ilyet soha nem operált, csak a főorvosától látta egyszer, mikor az ilyet csinált, és így is hozzá mert fogni. Nagyon boldog volt, hogy sikerült. Az uram nyakán olyan seb volt, mintha nyaklánc lett volna, de olyan szépen begyógyult, hogy utána észre sem lehetett venni. A doktor úr mindennap bement megnézni az uramat, mert feküdni nem volt szabad neki, csak ülni, és ki kellett köpni a nyálat, nem volt szabad nyelni. Mikor hazaengedték, mondta nekiJelinek doktor úr, hogy "barátom, ha magának a fejét vágtuk volna le, az is visszanőtt volna".

Aztán maláriás is lett az uram. Azt is a fogságból hozta. Nagyon lázas volt, pedig dunnát tettem rá, mindent,utána kihívtam Potoczky Gyula doktor urat. Ő azt mondta, pálinkát adjak neki. Hát, mondom, még nem hallottam, hogy orvos pálinkát rendelt volna. De akkor is azt mondta, hogy higgyem el, attól fog meggyógyulni. Meg is ivott minden nap egy liter pálinkát, de nem rúgott be tőle, és teljesen meggyógyult. Mesélte egyszer, hogy a fronton a tisztek konyakot ittak, és egy főhadnagy azt mondta, hogy a katonáknak is ezt kellene adni, akkor nem lenne annyi beteg, mert vérhasban voltak, tífuszosak, maláriásak. Azt a főhadnagyot utána soha többet nem látták, mert ezt merte mondani. Nem tudták, mi lett vele, de eltűnt.

Az uram végül 1978-ban ment nyugdíjba, de sajnos nem sokáig örülhetett annak, mert 1980. július 2-án meghalt. Én meg 1977 óta vagyok nyugdíjas.

Családot csak a fogság után alapítottunk. Az uram nagyon örült, mikor Zsuzsikánk megszületett 1951.augusztus 14-én, mindig mondta, hogy "amennyit én, anyukám, szenvedtem, azt nem lehet elmondani, nem gondoltam, hogy nekem még lesz gyerekem". A második gyerek, Icukánk, tizenhét hónapra született utána, olyan boldog volt szegény uram. Hátha még megérhette volna a dédunokáját, mint ahogy én, mert szerintem engem ez éltet,hogy megszületett Levente, akinek a születése alkalmából írtam egy levelet:

"Drága kis dédikém, Levente. Szívem minden szeretetével kívánok születésnapot, jó egészséget és boldogságot kedves édesanyáddal és édesapáddal együtt legyetek nagyon boldogok. Szeretetben nevelkedjél és legyél jó fiú. Nagyon örülök, én is ilyen szép ajándékot kaptam, dédnagymama lettem. Mindannyian szeretettel vártunk. Millió puszit küldök: dédnagymama. Mezőtúr, 2014. június 4. Isten áldását kérem!" (Zsuzsika néni ezt a szöveget úgy mondta el nekem fejből, hogy a levél a kezében volt, de rá sem nézett. – Sz. A.)

Sok régi dalt énekelek neki. Az egyik kedvence, amelyikre már táncol is, az a "Százados úr, sej-haj, ha felül a lovára /Hátratekint, sej-haj az elfáradt katonákra…" kezdetű dal.

1956-ban mi nem féltünk, de Gábor sógoromék nagyon. Ők a pártházban laktak, ott volt a Puskin úton. A sógornőm mesélte, hogy odatették az asztalt az ajtóhoz éjszakára, még nappalra is, hogy be ne menjenek hozzájuk, mert Gábor rendőr volt. Nekünk nem volt bajunk, az uram a téeszben volt akkor is, dolgoztak. Utána is éltünk rendesen, az uram dolgozott, én itthon neveltem a gyerekeket, gondoztam a rengeteg jószágot. Családi pótlékot egy évig kaptunk, utána semmit. A téeszben csak egységeket adtak és egy hold földet, azt bevetettük búzával vagykukoricával.

Fiatal koromban én is betegebb voltam, mindig az orvost jártam. Olyan tüdőgyulladást kaptam, hogy nem volt lázam. Simon doktor csak a szívemet kezelte, és közben a tüdőmön, a bal oldalon volt egy ötforintos nagyságú folt, arra adtak penicillin injekciókat. Sokat voltam beteg, de kaptam a Jóistentől erőt, most már biztos edzettebb vagyok. Nem tudom, miért kaptam ezt a sok évet, mert se az uram részéről, se az én részemről nemigen volt ilyen. A hetvenet is alig érték meg. Az uramék kilencen voltak testvérek, de csak kettő élt kilencvenkét éves koráig, a többi mind sokkalhamarabb meghalt, harmincas-negyvenes-hatvanas éveikben.

Gondoltam már rá, hogy az erdélyi rokonaimtól örököltem ezt a hosszú életet. Ott más a levegő, sok a fa, egészségesebb a környezet, lehet, hogy onnan jön ez a sok év. Kérdezte az orvos is, hogy énszerintem mi a hosszú élet titka. Mondtam, hogy a munka. Én rengeteget dolgoztam mindig, volt olyan év, hogy hétszer voltam gépnél félrészesként. Cséplésnél a töreket szedtük, és hordtuk saroglyán. Mert voltak kazalhordók, törekhordók, rudasgyűrők. A beosztás úgy volt, hogy ott volt a gépész, aki a gépet vezette, az első ember, a két etető, két kévevágó, négy törekhordó, négy rudasgyűrő. Voltak félrészesek, és volt még zsákos is. Hordtuk be a gazda padlására a terményt meghaza lovas kocsival, ami nekünk járt.

Olyan jó képességem van, hogy sok mindent meg tudok jegyezni, és emlékszem is rá. Még az elemi iskolában tanultunk nyolcvanvalahány éve sok verset, dalt, egyet szívesen elmondok:

Október hatodika

Arad felől kerekedik nagy fekete felleg,

Őszi szélben, lombhullásban síró hangok kelnek. 

Feketébe öltözködik aKárpátok orma,

 Tizenhárom hősnek mintha gyászemléke volna.

 Aradfelé arra fordul minden magyar lélek,

S mindenkinek a hazájában lángszerelem ébred. 

Tűnik a gyász, piros lángok, nőnek, egyre nőnek, 

Dicsősége száll az égbe a tizenhárom hősnek.

Ezt a verset leírtam a polgármesternek (Herczeg Zsolt – Sz. A.) is, amikor kilencvenéves voltam, eljött, akkor elmondtam neki, és kérte, hogy írjam le. A nyugdíjas klubban is elszavaltam október hatodikára. Voltak akkor vendégek is, nem is akartam elmondani, de Maca felszólított, és akkor el kellett szavalni. Nagyon megtapsoltak érte.

1944-ben végleg visszajött Mezőtúrra, ebben az évben vált el az első feleségétől, akivel 1941- ben kötött házasságot.Egy közös gyermekük született 1942-ben, Balázs. 1952-ben nősült újra, felesége Székely Zsuzsanna lett, akivel 59évet éltek boldog házasságban. Három gyermekük született: Zsuzsanna (1953), Róza (1954) és Sándor (1955).